Felt doom, might delete later (2022—)

készülsz a világvégére, a napjaidat számolod

egy folyó medrében ébredsz, te vagy a folyó, és mintha meditálnál: igyekszel végigmérni magadat, figyelmesen, hosszasan elidőzve minden egyes testrészen, megragadni azt, ami benned van, de nem rendelni szavakat hozzá, alul minden leülepedett, felül a kristálytiszta víz folyik, ketté vált, ami benned van, mint egy zabtejes dobozban, össze kéne ráznod mielőtt kikelsz az ágyból, de végül fordítva, felkelsz és azzal rázod magad egybe (ezt felírhatnák a dobozra is, reggel mind olyanok vagyunk, mint egy zabtej, jól fel kell minket rázni), összevissza pattognak a gondolataid, görgeted őket, jobbra-balra húzod, belégzés, tart, kilégzés, kilégzés, be, tart, ki, ki

a gyakorlat mintha átrendezné a testedben végbemenő kémiai folyamatokat

amit átélsz közelebb került ahhoz, amit mostanig kerestél, de ez az új nyitottság a körülötted levő dolgokra, mintha elviselhetetlen volna, a változatosság összezavarja állapotfelmérő képességed, képtelen többé rendszerezni, következtetni az izom, amit születésed óta szoktatsz az egyformasághoz, nincsen többé egyetlen sík, amire felteríthetné, még a figyelmedből is több van

olyan érzés mintha idegen testek volnának az idegpályák hálójába akadva

és a hetedik reggelen valaminek a fanyar utóíze: halaknak, alkoholnak, rozsdának, olajnak, esőverte faszénnek, cikóriának, az ízek a szádban összeérnek, a kijevi metró olajszaga, az erdőben a szénégetőké, mindent egybentart egy ember reggeli, isteni szájszaga

kiállnak belőled a szabálytalanságok, mint vándorkövek egy hegyvölgy törmelékfolyásában

szemérmetlen közelségből akarsz látni egy gleccsert (érezni mennyi hő elfér a jégtömeg évezredes nyugalmában, hallgatni ahogy új meghatározást keres a mozdulatlanságra: annak jeleit keresed, hogy még a tisztaság áramlásában is kialakulnak turbulenciák, mint a változás, ez a mozgás sem lamináris, ezért megfér benne a képzelet teremtő és a szorongás visszatartó ereje), mégis egyre gyakrabban beleakadsz önzetlenséged határaiba, az alpokba repülsz, felelősségteljesen megérinted a jeget

lenyomatod a katasztrófa kőzetében még néhány földtörténeti korszakig észlelhető lesz

feltár majd kereső tekinteted, ha a napfény csillogásig olvasztja éppen a masszív jégtükör egy arcnyi részét és keresztülnézve ezen hibát keresel a szemed előtt szétfoszló logikában: képes-e újrateremteni magát az élet és lehetőséget ad-e erre bármiféle ontológia? ujjad végighúzod egy morénán, ráragad az idő finom-fekete gyászmunkája, fejben meginog a jég, bár a lábad alatt továbbra is masszív és mozdulatlan, és súlya alatt kiolvasatlanul simul el a teremtés vésett kőtáblája

ráeszmélsz, hogy semmit nem tudsz, de akad néhány élményed a létezésről

hogy a hegyeken van az öntudatnak egy magaslati határa: erdőhatár, hóhatár, és ez

hogy hiszel az asztrológusoknak, amióta egy tengerszintmérő műszer jele lenullázódott melletted a hold vonzásában, te pedig ebben ráismertél finommozgásodra a nagy tömegű testek elliptikus forgásában, és még aznap engedted, hogy a dagály rituálisan végigmosson az árterület homokján, egy hosszú, vergődő haléhoz hasonlító nyomot hagyva magad után (márciusban születtél)

vagy amikor tizenvalahány-évesen először repültél és még nem tudtad, hogy a tökéletes égés során nem keletkezik füst, és elszomorodtál, mert nem figyelheted születésében a kondenzcsíkot, ami azóta minden utazáskor gyötör, hányingered lesz a csalódástól, hogy mennyire nem tudsz, nem értesz semmit, ha nem nézel utána következesen, nem keresel rá a repülés fizikájára, kémiájára, akkor az egész világnak nincs értelme, legalábbis nem abból következik, amit megtapasztalsz

több-e a tudás, mint érzékelések, emlékek adathalmaza? elég-e ennyi ahhoz, hogy legyen jövő?

talán egy repülő a szenzorai által megérez valamit a következő kilencven percből, és a mérések alapján képes pontosan meghatározni, hogy amerre tart az közel van a tengerhez, forró partvidéki város, határában sziklákkal és fenyőerdővel, ahol egy hobbimeteorológus türelmével követed a fényes, fehérlő napokat és a modelled esőt jósol délutánra légnyomásnövekvéssel (te vajon merre tartasz? elindulsz egy lehetséges lejtés szerint és nem érkezel meg sehová, hány folyó érezhet ugyanígy? soha nem érni el önmagunk deltájáig, egyedül egy körénkrajzolt tájban, rasztervidékeken, pixeltájképen, Google Maps, belé és benne menekülsz céljaid, deltáid elől, tudod, hogyha van is arcod, itt biztosan kitakarják)

létezik, igen, létezik

egy erdő, amely szintén a közeledő esőt érzi, hallgatja, vadul belebámul, tudja milyen frekvencián zörrennek meg a levelek egy esőcsepp alatt, hány fokban vetül odébb a napfény a vizes gyökereken, és, hogy talán éppen ennyit jelent az eső, ahogy a rezgések, a fények megváltoznak, figyelme táplálékaként és ebből semmit nem remélve, nem jövendölve

de a légkör megkínzott erkölcse ellenáll a számításoknak és, ahol a statisztika hibázik, az élet konkretizál, az ember pedig beszél, kimond, ráolvas

erdőtűz (2022—)

Emléktábla a jövőnek

Február van. Kétezer-huszonkettő. Meteorológiai modellek szerint az év során Európában megint jóval több erdőtűz fog tombolni, mint az az előző évtizedekben elképzelhető lett volna. Évről évre arrébb sodródik az extrém szó jelentése. Az új időjárás az érzékküszöböt nem átlépi, hanem áthelyezi. Lassan nem lesz tükör, amit magunk elé tarthatnánk, mert annak képe eleve a régit mutatja. Ami a huszadik századnak az atombomba, az számunkra a marhahús, például. A természet meg az, amit a képernyő mutat, szóval szívd be jó mélyen az illatát. Nehéz helyzet. A statisztika próbál új tükörképet rajzolni, de a szimulációkat futtató számítógépek maguk változtatják meg a légkört, aminek változását jósolni szeretnénk. Eközben fajok tűnnek el, gleccserek olvadnak, termőföldek válnak majdnem sivataggá, őserdők pusztulnak ki, a biodiverzitás szó már csak techno-optimista utópiákban fordul elő, a gombákat meg még mindig nem értjük. Ideje megemlékeznünk a jövőről, amíg még van erre jelen.

Karamán Hunor